Velünk az a helyzet, hogy mi férjemmel “klasszikus” szerelmespár vagyunk, a mindenki álma kategória. Egy osztályba jártunk 10 éves korunk óta, 11 évesen szerettünk kb. egymásba, akkor még matricákat, üzeneteket csempésztünk egymás táskájába és hasonlók. 16 éves korunk óta vagyunk “hivatalosan együtt”, tehát 19 éve. Én közben folyamatosan beleszerettem még emberekbe, úgy, hogy nem hagytam abba szeretni a kedvesemet, és mindig az volt, hogy 1) vagy épp, akit szerettem, őt nem érdekeltem, 2) választanom kellett, és mindig maradtam. Egyik sem volt könnyű persze, nálam ezek évekig tartanak. Idén lesz a 10. házassági évfordulónk, 2011-ben házasodtunk össze. Van két gyerekünk is, egy 5 meg egy 7 éves. Én kb. 4 éve tudom, hogy létezik poliamoria, ekkor jöttem rá, hogy nem vagyok teljesen őrült. Azóta beszélgetünk a nyitásról, azóta voltak persze megint olyanok, akikbe beleszerettem, de ez nem volt kölcsönös. (most az utóbbi időben épp valahogy nők, ja mert amúgy pánromantikus/demiszexuális vagyok). Férjem teljesen mono típus, neki nincs is igénye, meg szüksége másra, de látja, hogy nekem van. Vagyis lenne. Most ott tart, hogy ha nővel jövök össze, az oké, egyébként meg mindent megbeszélünk. Covid előtt randizgattam, most ez megszakadt kicsit, meg igazából elég nehéz ezt irányítani, őszintén, néha nem is tudom, van-e értelme randizini. Úgyis az emberbe szeretek bele, nagyon nehéz az online portálokon, és általában olyanba egyébként, aki valahogy más úton kerül a közelembe, nem nagyon lehet ezt irányítani - csak ők sokszor nem polik, van párjuk, vagy épp mondjuk, ahogy mondják, nem is vonzódnak a nőkhöz, vagy épp a non-bináris afab emberekhez, akiket nőkként kezelnek (that’s me). 
Mi itt tartunk tehát, és nagyon szívesen olvasom a Ti sztoritokat is.
